2020-ról 2021 áprilisában

Végül is, csak 3 hónapot kések ezzel a poszttal.

Ahogy korábban felvezettem, nagyon kevés könyvet olvastam 2020-ban, és azt is rendkívül hullámzó intenzitással. Életem legjobb éve volt a tavalyi, és nagyon ritkán jutott eszembe könyvek felé orientálódni egy-két könyvtárazós fellángolást leszámítva (ami aztán jó sok félbehagyást eredményezett).

15 könyvet fejeztem be végül, és mutatom, hogy melyikeket szerettem közülük nagyon. (Meg majd azt is, hogy melyik volt fájdalmas csalódás.)

David Foenkinos: Charlotte – Csak nézem a villogó kurzort, és fogalmam sincs, mit mondjak. Annyira egyben van ez a könyv, ami egy tragikus sorsú festőnő életét rejti, közben az író is nagyon érdekesen beleszövi magát, és még most is libabőrös leszek, ahogy eszembe jut egy-két epizód, a rövid, külön sorba szedett mondatok, szóval olvassátok el, jó lesz.

Adam Kay: Ez fájni fog – A rövid naplóbejegyzések egy orvos életéről visszahozták egy kicsit az olvasási kedvem, pont jó volt arra, hogy reggel a buszon olvasgassam. Vicces, néha azért megható, de nagyon szellemes a stílusa, jó volt olvasni ezt a sok képtelenséget.

Daniel Gilbert: Rábukkanni a boldogságra – A tavalyi évem kedvence, és talán A Kedvenc pszichológiai témájú könyvem is lett, biztosan újra fogom olvasni még. Rávilágít a felesleges aggodalmainkra, a túlagyalás hiábavalóságára, arra, hogy mennyire tévesen ítéljük meg a múltat és a jövőt – mert máshogy nem is tudjuk -, és hogy ebből mennyi boldogtalanság fakad.

Anne Cathrine Bomann: Agathe – Egy újabb rövdike, amit pont a tömörsége miatt szerettem, kár is lett volna tovább fejtegetni a történetet. Sok szép mondat, a sztori nem is olyan érdekes igazából a nyugdíj előtt álló pszichológussal meg a titokzatos páciensével. Ilyesmiket szívesen olvasnék még.

Susanna Clarke: Piranesi – Ahogy kell, tényleg semmit nem tudtam erről a könyvről, és az első pár tíz oldalig kicsit zavarban is voltam, hogy miféle agymenésnek kéne nekem tetszenie, de aztán igyekeztem mögé gondolni a dolgoknak, és egy szuperkülönleges regényt csuktam be végül. Megértem azt is, ha valakinek megfekszi a gyomrát, engem jókor kapott el, és ezt a világot soha az életben nem fogom elfelejteni.

+1 Elton John: Me

Páran biztosan tudjátok, hogy én fordítottam magyarra Elton John hivatalos önéletrajzát, ami 2020-ban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadónál. Többnyire romantikus-erotikus könyveket kapok, amiket fordítani ugyan szeretek, viszont egyáltalán nem az én zsánerem, úgyhogy igazi kihívásként és megtiszteltetésként éltem meg, hogy egy teljesen más műfajjal is próbálkozhatok végre.

Biztosan nagyon elfogult vagyok, mert szimbolikus jelentősége is van az életemben ennek a könyvnek, és egy gyönyörű időszakot kísért végig velem, de higgyétek el, hogy TÉNYLEG JÓ. Elton John még csak korlátozottan sem érdekelt eddig, egy számát szerettem, a Don’t Go Breaking My Heartot (mondjuk sokkal többet azóta sem szerettem meg), de ez a pasi hihetetlenül jó fej! Az az önirónia, őszinteség és szellemes humor, amivel megírta az életét… Hát zseni! Olvassátok el!

Még valami esetleg?

Külön szívfájdalom, hogy a Nápolyi regények zárókötetének olvasása puszta szenvedés volt, akárcsak a szereplők élete, de lehet, hogy nem a legszerelmesebb hetedik mennyországomban kellett volna ehhez a könyvhöz nyúlni. Ahogy utólag szemlélem Az elvesztett gyerek történetét, nem vitatom, hogy ez a rész is van olyan jó, mint az előzőek, de mintha ebben koncentrálódott volna a legtöbb nyomor és inkább ez a stagnáló nyomor, ami beáll egy szintre, és vonzza a következő szarlavinát, és három rész után, bármennyire is imádtam ezt a sorozatot, már megelégeltem ezeket az önsorsrontó, neurotikus, fejlődésre képtelen emberek. Még akkor is, ha ez lenne a könyv üzenete, hogy itt mindenki marad ugyanaz a telepi proli, nulla érzelmi intelligenciával meg nulla fejlődőképességgel. Egyébként alig emlékszem belőle valamire, de ez inkább az akkori érzelmi állapotomnak köszönhető.

Olvastam még Rupi Kaurokat, Örökölt sorsot, Feldmár Andrást, Finy Petrát, Puncsot, Zafónt, Az erdőt, ez a három itt a végén nem igazán jött be, Az erdőt konkrétan végig sem olvastam, szerintem a vége előtt 20 oldallal becsuktam, mert valamiért elegem lett belőle.

Végül is, régen, amikor elolvastam 50-70 könyvet egy évben, sokkal több volt a sallang, a töltelékkönyv, vagy csak túl gyorsan haladtam velük, és nem volt időm megemészteni a nagy egymásutániságban. Most mindegyikkel aránylag sokáig elidőztem, és így szépen, apránként váltak a részemmé, jóval élénkebben élnek bennem, mint amikor régen olyan gyorsan pörgettem a könyveket.

Szóval jó lesz nekem ez a tempó.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s