NINCS olyan, hogy guilty pleasure

Úgy érzem, minél idősebb az ember, annál inkább leszarja, hogy ki mit gondol az ízléséről. Míg iskolás koromban nagyon fontosnak tartottam, hogy menő dolgokat szeressek, amit lehet valahogy prezentálni mások felé (meg amit beleírhatsz a barátságfüzetbe, hogy igen, ez a kedvenc filmem és az a kedvenc együttesem, később meg kiteheted az iwiwre), mostanra ez organikusan átalakult. Nem szégyellek semmit, ami tetszik, legalábbis kifelé, viszont magamban néha le kell rendeznem, hogy semmi baj azzal, ha épp egy Leiner Laura-regény szippant be annyira, hogy fél nap alatt elolvasom.

Arra szerencsére nagyon korán rájöttem, hogy a filmes ízlésem botrányos és vállalhatatlan, de szerintem (hangsúlyozom, hogy szerintem) ez így sokkal érdekesebb, mint ha nekem is a Ponyvaregény vagy A remény rabjai lenne a kedvenc filmem. Szóval ebben a témában már senkivel nem állok le vitatkozni, de még csak diskurálni sem. A könyvek az viszont egy más terület. Ebben a bejegyzésben írtam az olvasói szemléletváltásomról, azt nem nagyon részleteztem, hogy miért járt ez egy belső vívódással.

Főleg szépirodalmat olvasó családban nőttem fel, anyukám már tizenöt éves koromban olyan könyveket válogatott nekem össze a nyári szünetre, amiket szerintem felnőttként – és magamtól – kellett volna olvasnom (és amúgy nem is olvastam el őket akkor, valamelyiket azóta sem), meg hát az iskolában sem folyik a csapból a Harry Potter, szóval két oldalról kaptam azt az üzenetet, hogy az igazi könyv az a szépirodalom. A többi csak úgy van. A többi embernek, akik nem mi vagyunk. Emlékszem egy konkrét esetre, amikor a szüleim nagyon erőltették ezt az olvasás-dolgot, és anyu elzavart a könyvtárba, majd amikor az Édesvölgyi suli három részével tértem haza, senkinek nem volt őszinte a mosolya.

Úgy fest, kamaszkorom guilty pleasure-je tehát az Édesvölgyi suli volt.

De például az ifjúsági fantasyket a mai napig nem tudom élvezni, és nem tudom, hogy ez mennyire tanult, vagy amúgy is ilyen lettem volna. A Harry Pottert felnőttként már sikerült megszeretnem, de a gyerekeknek szóló stílus miatt néha azért rángatózik a szemem, és több ízben bebizonyosodott, hogy képtelen vagyok elviselni, ha nem felnőtt nyelven szól egy könyv az olvasóhoz.

Akkor mit jelent nekem az, hogy guilty pleasure?

Mondom, NINCS olyan, hogy guilty pleasure. Ha mégis használom ezt a kifejezést, akkor főleg zenékre szoktam mondani, és két kategóriára tudnám osztani. Azok a produktumok, amelyek szerintem nagyszerűek, de a közízlés valamiért elítéli / guilty pleasure kategóriába sorolja őket. Szerintem például a Larger Than Life c. Backstreet Boys szám tökéletes, nem tudok és nem is akarok belekötni. Nem annak ellenére tetszik, hogy szar, mert nem szar, hanem tökéletesen össze van rakva, viszont nem leszel túl menő, ha beírod az osztálytársad barátságfüzetébe a “Mi a kedvenc számod?” oldalra (ahova sokan szellemesen beírták, hogy a 7). A másik pedig az, amikor tisztában vagyok azzal, hogy valami messze nem hibátlan, mégis élvezem, de azért húzogatom a szemöldököm, amikor elérek a problémásabb részekhez.

A Twilight (szigorúan az első rész) meg a Szent Johanna Gimi sorozat tökéletes példák erre, de gyanítom, nem én leszek az egyetlen, aki ezeket hozza, szóval tovább kellett keresgélnem. A romantikus könyveket sosem szerettem igazán, erotikust nem olvasok, sem celebek önéletrajzait vagy politikusok szakácskönyveit. Mi marad akkor?

Elpusztult a föld, de a 16 éves lány megoldja

Egy időben jó sok YA disztópiát olvastam, az Éhezők viadala (jézusom, egy ideig a kedvenc könyveim közé is felvettem a molyon) után sorra jelentek meg ezek, én meg habzsoltam őket. Emlékszünk még a Matchedre, a Delíriumra vagy a A beavatottra? Hát, én se mindegyikre, pedig elvileg olvastam őket. Akkoriban nagyon élveztem ezeket, akárcsak a zombis könyveket, viszont azok valamiért kevésbé tűnnek gagyinak így utólag. Viszont egy időben tényleg minden zombis könyvet elolvastam, amelyek között akadt néhány borzalmas, viszont kiemelkedően jó példányok is, mint pl. a Zombiháború (ami azóta is benne van a top 5 kedvenc könyvemben) vagy a Feed.

Két idősík, régi ház

Ez a kategória azért került ide, mert bár imádom ezeket a történeteket, borzasztó karakteridegennek érezném, ha azt mondanám, hogy imádom őket. Ne értsetek félre, nem gondolom, hogy Kate Morton gagyi lenne, de úgy érzem, annyira nem én vagyok, és mégis élvezem ezeket a történeteket. Ebben a kategóriában főleg nehéz kiszúrni a vadhajtásokat, futottam már bele végtelenül érzelgős példányokba, de Kate Morton még vállalható, és elképesztő hangulatot tud teremteni. Szintén szerettem az Örökséget Katherine Webbtől, meg A Tyneford-házat Natasha Solomonstól, magyar fronton pedig Mörk Leonóra ír egész jó stílusban ilyen regényeket, tőle A porcelánlányt olvastam, a Ködkirálynőt épp pár napja hagytam félbe, most nem kötött le. Annyira viszont nem vagyok mazochista, hogy Bauer Barbarával próbálkozzak.

Viszont megnyugtató érzéssel tölt el, hogy még nem olvastam el mindent se Kate Mortontól, se Natatsha Solomonstól, illetve ha nektek vannak kedvenceitek ebben a regénytípusban, dobáljátok be a kommentekbe őket!
Egyébként Katinál pont most volt egy tök jó válogatás ebből a kategóriából.

Önfejlesztés orrvérzésig

Van az az önismereti könyv mennyiség, ami már nekem is kínos. Egy időben baromi sok ilyet olvastam, aztán teljesen megcsömörlöttem tőlük, most már nagyon meggondolom, hogy mit hozzak ki a könyvtárból. Ha belelapozok, és nem fog meg az elején, viszem is vissza. Úgy érzem, hogy ha az ember nagyon ráfügg ezekre a pszichológiai per önsegítő könyvekre, az egy szint fölött már kontraproduktív, kérdés az is, hogy miért olvas valaki rengeteg ilyet. Azért, hogy valóban fejlődjön, vagy hogy megerősítéseket kapjon? Egy-egy felismerés jól jöhet az életünkben, amikor ezeket a szövegeket olvassuk, de szerintem a fejlődés nem ott kezdődik, hogy elolvasunk egy Almási Kitti könyvet. Szóval amikor egy újabb “ismert pszichológus könyvet írt” példányt előjegyeztetek, kicsit krindzselek saját magamon, ezért került be ez a kategória a guilty pleasure-jeim közé.

Egy kis közhely a végére: légyszi, ne szégyelljetek semmit, amit szerettek! Ha élvezitek, amit olvastok, hallgattok, néztek, feltölt titeket, akkor az egy jó dolog, legyetek hálásak az alkotójának, és legyetek büszkék arra, hogy titeket boldoggá tesz az az adott dolog. Nem kell foglalkozni a sznobokkal, egy igazán jó fej ember nem fog elítélni, ha imádod a három az egyben kávét, akkor se, ha ő keni-vágja a specialty kávék típusait. Annyi minden befolyásolja, hogy mi esik jól, mit szeretünk, mi hoz megnyugvást, felesleges emiatt kritizálni és lenézni egymást. ❤

A többiek bűnös élvezetei:

Ildikó http://kuloncvelemeny.com
Sára https://readinspo.blogspot.com/
Dóri https://ittvalahol.blogspot.com/
Sister https://jesuisesztelle.blogspot.com/

Utóvédként csatlakozott:

Heloise https://konyvekkelsuttogo.blogspot.com/

NINCS olyan, hogy guilty pleasure” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Hozzád hasonlóan én is úgy vagyok már ezzel a fogalommal, hogy szinte nem is használom 😀 Nem szégyellem egyik olvasmányomat sem, a régi kedvencekről nem is nagyon írtam a bejegyzésemben, de tényelg a Twilight, True Blood sorozat volt még ilyen bűnös élvezet! :))

    Kedvelés

    1. A régebbi dolgokat meg már végképp egyre kevésbé szégyellem, ott nagyon beüt a nosztalgiafaktor, és arra is rá lehet fogni 😀 de egy Twilightot bármikor újraolvasnék-néznék, akkor is szeretném:)

      Kedvelés

  2. Klassz bejegyzés, mindenben egyetértek. Sosem szerettem ezt a kifejezést, meg az ehhez kapcsolódó előìtéleteket. És miért is kellene akár egy picikét is szégyelleni, vagy magyaràzkodni, mert szeretsz valamilyen könyvet?

    Kedvelés

    1. köszönöm! nekem is inkább fiatalabb koromban volt rejtegethetnékem, ha valami nem túl menő dolgot szerettem, de egyrészt akkor még nem létezett a kifejezés nálunk, másrészt lehet, hogy akkor pont azokat a dolgokat szégyelltem inkább, amikre most büszke vagyok 🙂 azóta meg tökmindegy 🙂

      Kedvelés

  3. Éljen a szabad olvasás! Igazából én ezt már jó ideje elengedtem, és sokkal felszabadítóbb így a könyvek közötti válogatás. Nincs lelkifurdim, nem nyomaszt semmi, mert azt és akkor olvasom, amikor én szeretném. Remélem, egyszer mindenki el fog jutni erre a szintre, és nem jár érte feddőnek szánt szemöldökfelvonás, ha én nem a sokak által istenített írót, hanem valaki teljesen mást választok.

    Kedvelés

  4. De nagyon jó lett! 🙂
    “Úgy érzem, minél idősebb az ember, annál inkább leszarja, hogy ki mit gondol az ízléséről. ” Így, így, és milyen jó is ez! Régen engem is nagyon befolyásolt a ki mit gondol, most már nagy ívben leszarom, és hát nem történt belőle semmi katasztrofális, sőt! 😀
    Nekem meg a zenei ízlésem botrányos, de én se diskurálok inkább zenékről, úgyis csak felidegesít. 🙂

    Tetszenek a kategóriáid, és hát éljen a guilty pleasure, a szabad olvasás meg (nekem)a nescafé! 😀 😀 😛

    Kedvelés

  5. Teljesen egyetértek, ha nekem élvezetet okoz az adott dolog, leszarom, ha másnak nem tetszik. 🙂
    Tényleg, én is olvastam a Matchedet meg a Delíriumot, de kb. egy szóra sem emlékszem egyikből sem. 😀 Nekem is megvolt az a korszakom, mikor faltam ezeket, a disztópiákat a mai napig szeretem, de most már a felnőtteknek írt verziókat olvasom.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s